Juliette Recamier, született Jeanne-Francois Julie Adélaïde Bernard, francia írónő, a 19. század irodalmi és társadalmi-politikai köreinek egyik vezéregyénisége (1777-1849).
Madame Recamier 1777-es születésének idején még a copf stílus volt az uralkodó az öltözködésben:
Hasonlóan a rokokó fénykorához, ezt a korszakot is a fényűzés, a túldíszítettség jellemezte. Bár a felhasznált alapanyagok továbbra is a drága selymek, brokátok, csipkék voltak, azok színe jelentősen megváltozott: a korábbi élénk, harsány színeket felváltották a pasztell színek. Legnépszerűbbek ez idő tájt a rózsaszín, a halvány zöld és halvány kék szövetek voltak.
Az 1730-40-es években megtalálták a két elpusztult ókori város, Pompeji és Herculaneum maradványait. Ezzel az ókori kultúra akkor a figyelem középpontjába került, azonban ennek hatása a művészetekben és az öltözködésben egészen az 1800-as évek elejéig nem volt számottevően érzékelhető. Attól eltekintve, hogy az 1770-es években a kelmék mintáit az antik görög, római ornamentika ihlette, a sziluettek még mindig a korábbiak szerint alakultak: derékban szorosan fűzött, abroncsszoknyával kitartott ruhák voltak jellemzőek.
A hölgyek hatalmas kontyokból épített, fehérre púderezett hajkölteményeket viseltek, melyeket gyakran egészítettek ki különböző tárgyakkal, virágfüzérekkel, nem egyszer életképekkel.
Ez a frizura mai szemmel nézve erősen abszurd külsőt kölcsönzött viselőjének...
Az 1780-as évek elején a franciák utánozni kezdték az angolok új öltözködési szokásait:
Az angol nők, noha az alkalmi és ünnepi ruhájuk nem változott, a mindennapokban csak egy övvel összefogott, dúsan ráncolt batiszt ingruhát viseltek, s frizurájukat is kisebbre tupírozták.
Ennek mintájára Franciaországban is hatalmas reformok születtek az öltözködésben.
Az alapanyagokat érintette a legnagyobb változás: a korábbi luxusanyagok helyett jóval szerényebb, egyszerűbb kelmék kerültek előtérbe: a batiszt, lion, és különböző vásznak. Ezzel ugyan némiképp olcsóbbá vált a ruházat előállítása, ám mivel a drága selymekre nem igen volt már szükség, ez a lyoni selyemgyártás csődjét jelentette.
A díszítések sokkal szolidabbak lettek, és a színek is alapjaiban megváltoztak: a barnás, borongós színárnyalatok kerültek előtérbe.
A francia polgári forradalom idején (1789) a divat nem sokat változott, ellenben ezen a téren is megfigyelhető a nemzeti érzelmek kifejeződése: a divatszínek között megjelent a kék-fehér piros összeállítás, melyek a francia lobogó színei.
Az 1700-as évek végén egész Európában elterjedtek a felvilágosodás eszméi, mely mind az irodalomban, zenében, mind a művészetekben jelentős változásokat hozott: megjelent a klasszicista stílus, mely az ókori kultúrákból táplálkozott, s a korábbi túldíszítettség helyébe, mint etalont az egyszerűséget helyezte.
Franciaországban a forradalommal szoros összefüggésben terjedtek el az új eszmék, többnyire ennek köszönhető az is, hogy a legtartósabban itt maradt fent az új irányzat, sőt sajátos változatai is kialakultak: a directiore és az empire.
Azonban ezek alapjai is az angoloknál keresendők: ők fordultak ugyanis először az antik kultúrák felé, kezdték ruháikat ókori minták szerint szabni.
Ezeket az angol öltözeteket vették át a franciák a direktórium idején, s tették kényelmesebbé, kecsesebbé.
Nem csak az abroncsszoknyától és a fűző szorításától szabadultak meg, hanem gyakorlatilag minden egyéb ruhadarabjuktól is: felsőruházatként csak egy lenge ingruhát, a chemise-t hordták, mely fölött a hűvösebb napokon sem viseltek egyebet, csak egy kasmírsálat.
Ennek eredményeként rengeteg fiatal hölgy halt meg ún. „muszlinbetegségben”, amit tulajdonképpen egy alapos megfázás, majd annak szövődményei okoztak.
Ez az új vonalvezetés hatalmas változás volt a száz évvel korábbi túldíszített ruhák, a szorosra fűzött test sziluettje után.
Az új divat elterjedésében nagy szerepe volt Mme Juliette Recamier-nek is, aki a Napóleon
korabeli társasági szalonok ragyogó intellektusa volt barátnőjével, Madame De Staël-lel együtt. Ő testesítette meg a direktórium nőideálját, a mervelliense-t, azaz a csodálatos nőt.
A korszak rajongott példaképe volt, az érzékiség és báj megtestesítője. Mme Recamier korában az ideálisnak tartott nő a következő kritériumoknak felelt meg: nem szabályos szépségű (sokkal jobban kedvelték az egyedi, pikáns vonásokat), teste sudár, mozgékony, bőre porcelánszerű, arcán rózsás pír.
Orra rövid, szája kerek, álla hegyes, ruházata pedig bájosan huncut, áttetsző.
A túlontúl nőies idomok nem voltak divatosak, inkább a kicsi, formás mellet és a formás, hosszú lábakat kedvelték. Ebben a korszakban a frivol beszéd, az intrikák, a csapodárság vált sikkessé.
A viselkedésben felfedezhető bohémságot a divatos, ún. Titus-frizura is jelzi: apró csigákba rendezett rövid, barna haj. A hosszú hajat hátul apró kontyba fésülve viselték, görögös fejékkel vagy pánttal díszítették.
korabeli társasági szalonok ragyogó intellektusa volt barátnőjével, Madame De Staël-lel együtt. Ő testesítette meg a direktórium nőideálját, a mervelliense-t, azaz a csodálatos nőt.
A korszak rajongott példaképe volt, az érzékiség és báj megtestesítője. Mme Recamier korában az ideálisnak tartott nő a következő kritériumoknak felelt meg: nem szabályos szépségű (sokkal jobban kedvelték az egyedi, pikáns vonásokat), teste sudár, mozgékony, bőre porcelánszerű, arcán rózsás pír.
Orra rövid, szája kerek, álla hegyes, ruházata pedig bájosan huncut, áttetsző.
A túlontúl nőies idomok nem voltak divatosak, inkább a kicsi, formás mellet és a formás, hosszú lábakat kedvelték. Ebben a korszakban a frivol beszéd, az intrikák, a csapodárság vált sikkessé.
A viselkedésben felfedezhető bohémságot a divatos, ún. Titus-frizura is jelzi: apró csigákba rendezett rövid, barna haj. A hosszú hajat hátul apró kontyba fésülve viselték, görögös fejékkel vagy pánttal díszítették.
A ruhák, csakúgy mint az ókori öltözetek esetében, lágyan leomlóak, szabadon redőződőek voltak.
Lapos és puha talpú cipőt vagy pántos szandált hordtak, melyet egészen a térdig megkötöttek. Mme Recamier azonban, Jacques-Louis David festményén mezítláb látható.
Színük – a szobrokat idézve – legtöbbször fehér volt, anyaga batiszt vagy muszlin, szabása egyszerű, mell alatt elvágott, mélyen dekoltált, díszítése fehér hímzés. A ruhaujjak, melyek rövidek, buggyosak, szabadon hagyták a kart, melyet gyakran teljes hosszában karperecek ékesítettek. Csakúgy mint a lábat, melyen szintén ékszereket viseltek: a bokán lábpereceket, a lábujjakon gyűrűt.
És nem utolsó sorban Madame Recamier-nek köszönhetjük a bútortörténet egyik híres darabját, a fenti képen is látható antik vonalvezetésű heverőt, a rekamiét.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://prezliblog.blog.hu/api/trackback/id/tr7716448496
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
