Este nyolc körül járhat, a belváros megtelik élettel, ahogy kissé alábbhagy a napok óta tartó agybomlasztó hőség. Hirtelen felcsapó hullámként özönlik a tömeg az utcákra, összefonódott szerelmesek lepik el a parkokat, mohón, kacéran nyalnak egymás fagylaltjába. Násztáncuk valóságos karnevállá változtatja a sétálóutca hétköznapi, unalmas forgatagát, s egy pillanat alatt hasít belém a felismerés, hogy ennek én magam is részese vagyok. A tajtékzó szerelmes tömeg részét képezem én is, s ha már eképp gondolkodom, gólyalábakon parádézó fura szerzetként képzelem el magam e nyílt cirkuszi porondon.  

Valósággal megbénít a hangzavar. Próbálok felocsúdni, szeretnék valahogy rezisztenssé válni a hirtelen rám törő, mardosó gondolattal szemben, hogy valahogy nem vagyok jó helyen. 

Bizonyára valamiféle rettegéssel vegyes riadalom ülhet ki az arcomra, mert Rita finoman megszorítja a kezem az asztal alatt. 

- Baj van? - kérdezi felém fordulva, de ebben a mozdulatban már nyoma sincs az imént érezni vélt aggodalomnak, ezt sokkal inkább érzem számonkérésnek. 

- Nincs. Nincs - vágom rá, és sietve egy csókot nyomok az ajkára, mintegy lezárva, sőt, le is pecsételve ezt a témát. 

Viszont ránézni valamiért nem tudok. Szerencsére a csókom gyors és olyan csattanós, hogy talán nem is tűnik fel a mögötte rejtegetett küzdelmem, hogy a szeretett nő szemeibe nézzek. Ez az a szempár, amit néhány hónapja még a legáthatóbb szempárnak láttam, ezek a szemek akkor sarkainál fogva fordították ki a világomat, és én bénultan, tehetetlenül néztem, ahogy kihullik belőle minden - asszony, barát, gyerekek. 

Most itt ülök a hawaii mintás ingemben, amit azelőtt soha, de tényleg soha nem vettem volna fel. Viszont ez ajándék volt, Rita szerint jól áll, és most tényleg divat lehet az ilyesmi, itt a kerthelyiségben is minden harmadik srác ilyet visel. Meg kínos gonddal formára nyírt dús szakállt. Sosem gondoltam volna, de mostanra valószínűleg a borbélyok alap felszereléséhez tartozik a körző és a vonalzó. Mondjuk szakállam nincs, még nincs... és amúgy is hiába a trendi ing, hiába az Aperol spritz, hiába a fiatal társaság, tudom, érzem, hogy nem vagyok idevaló.  

Üveges tekintettel bámulok magam elé, kezemmel idegesen babrálva a cigarettatárcámon. Na meg ez is: harminckilenc évet - egy egész kamaszkort és az egyetemi éveket is - túléltem valahogy anélkül, hogy akár egy szál cigit elszívtam volna, de most... hát most ezt sem tudtam elkerülni.  

Néha úgy érzem, megőrültem. Vagy ha nem, hát épp az őrület küszöbén állok. És hiányoznak a gyerekeim. Az apró talpak csettegése a konyhakövön, a maszatos mosolyok, a homokmumus-ölelések előli menekülés a játszótéren, amiken Évi olyan jóízűeket nevetett. Azóta sem láttam nevetni. Ahányszor csak találkozunk, a legszűkebb mondanivalókra szorítkozik. Tekintetéből eltűnt a fény, az arcán mindig ott bujkáló mosoly is a múlté. És attól félek, vele együtt a kis mosolygödröcskék is örökre eltűntek, amik az arcát olyan ellenállhatatlanul kislányossá tették. És mindezt én tettem vele. Éva, az én Évám, az örök nő - elhasznált szeretőim seregébe lépett. 

Közben a társaság központi figurája tósztot mond, nagyhangú fickó, zavaróan nagyhangú, és az is idegesít, hogy minden alkalommal, amikor szerinte valami poénosat mond, úgy vág hátba, mintha gyerekkori cimborák volnánk. Elárulom, először látom a fickót, és semmi kedvem újra látni, pedig félő, hogy fogom még, ha Ritával máskor is együtt akarunk kimozdulni.  

Közben kihozzák az előételeket, garnélát, meg tintahalas rizottót, leginkább mégis a bor foglalkoztat. Nemcsak azért, mert szeretem a bort és ez különösen puccos - Chassagne-Montrachet - hanem mert ebben van az alkohol, ami némi enyhüléssel kecsegtet. Gyűlölöm ezt a bizonytalanságot, egyszerűen nem mozgok otthonosan a saját világomban - és egyáltalán, ez mióta az én világom? Tényleg tengeri vackokat rendeltem? Sokkal jobban kívánom most Évi házi hamburgerét, és mit nem adnék, ha az a spéci szósz, amit fogalmam sincs, miből szokott kikeverni, az államon csoroghatna le, nekem meg nem kéne foglalkoznom vele. És a gyerekek vihogva mutogatnának rám, hogy nézd, apa úgy eszik, mint egy coca.  

Én döntöttem úgy, hogy nem kérek többet az otthonízű hamburgerből. Untatott. Mindig ugyanaz az íz, ugyanazok a begyakorolt mozdulatok. Ugyanaz a kéz, ugyanaz az illat, hang, az az átkozott harmónia, a nyugalom, amikor mindig tudod, mi fog történni a következő pillanatban. Akkor legalábbis ezt éreztem. Meg azt, hogy megőrülök, ha nem szerzem meg azt a pénztároslányt a közértből, nem azért, mert úgy éreztem, minket az Isten is egymásnak teremtett, csak mert... csak mert úgy éreztem, nekem ez jár. Különlegesnek éreztem magam, és egyre csak az motoszkált a fejemben, hogy nem pazarolhatom el mindenem, nem őrölhetnek fel az egyforma mindennapok, nem falhat fel a szürkeség. Én ennél többre vagyok hivatott, és nekem jár, hogy többet, még többet adjak magamból, s én még többet kapjak az élettől. 

Vajon tényleg ezt akartam? Erre volt szükségem? Ingatag talajra a lábaim alá, túlszoros helyzetekre? Kellett ez a folytonos megfelelési kényszer? Ezt akartam? Idegenekkel körülvenni magam, a gyerekeim ragyogó, maszatos arca helyett újgazdag ficsúrok megkomponált képébe bámulni a flancos borom fölött? Ezt jelentené örökké mozgásban lenni, soha meg nem nyugodni? Tényleg akartam a hidakat felégetni, a családunk történelmét megsemmisíteni? A gyerekeimnek tényleg a bizonytalanságot akartam adni útravalóul?  

És látom magam előtt Évát, ahogy a kórházban az ágyam mellett ül a székről félig lecsúszva, a kezemet a kezében tartva, várva, hogy magamhoz térjek. Szinte hallom halk, zaklatott szuszogását, ahogy akarata ellenére is elnyomja az álom az egész éjen át tartó virrasztás után, szinte érzem a hajából áradó kókusz illatot, a samponét, amit huszonéves kora óta használ. Ez az illat az otthonom illata... 

- Sajnálom Rita, el kell mennem - ugrok fel az asztaltól izgatottan, és én már tudom, hogy soha többé nem térek vissza.