Négy kendermagos tyúk kapirgál a kis felsőszentiváni parasztház hátsó udvarán. Alig múlt negyed hét, kicsit hűvös még a levegő, de gyéren már a nap is melegít.
Konrád a reggeli kávéját kavargatja a kis nyárikonyhában, közben terveket sző a nap további részét illetően. Gondosan sorra veszi szokásos napi teendőit – szükség van az újragondolásra, ugyanis a mai nem egy átlagos szombat. Ma délután Konrádnak találkozója van, s ez az esemény teljesen felborítani látszik a megszokott menetrendet.
Március van, még épp csak tavaszodik, ilyenkor kissé hűvös még ez a háztól elhatárolt kis helyiség. A férfi össze is fogja maga előtt szürkésbarna kardigánját, miközben másik kezével a kilöttyent kávét próbálja felitatni a viaszosvászon asztalterítőről.
A kávét végül egy nagy, türelmetlen hörpintéssel issza meg, egész egyszerűen nincs hozzászokva ahhoz, hogy időpontok korlátozzák a szabad cselekvésben.
Az eperpalánták elültetése után az utca végi virágbolt felé veszi az irányt. Szegfűket vásárol, egy szálat túl kevésnek ítél, így végül hármat kér, három cirmosat, selyempapírban. Hazaérve gondosan vízbe teszi őket: a metszett üveg váza édesanyja halála óta, két éve és négy hónapja porosodik a vitrines szekrény tetején. Semmire sem használta ezelőtt, ott volt, mert mióta az eszét tudta, ott látta anyja szekrényének tetején – de most elmélázva simít végig a filigrán kis üvegtárgy karcsú derekán. Margitra gondol, az ötvenhat éves, mások által csinosnak mondott, káros szenvedélyektől mentes történelem tanárnőre.
Nagyjából ez minden, amit tud róla, noha levélváltásaik során több témát is érintettek. Mégis, ha Margitra gondol, valahogy csak ezeket a szavakat tudja hozzá társítani, ezért is várja már annyira a személyes találkozást.
Pengét cserél a borotvában, habot nyom a tenyerébe, melyet fanyelű kis pemzlijével oszlat el az orcáin és nyakán, amivel az apja is borotválkozott mindig. Gondosan átsimítja arcát a borotvával, a vadonatúj penge tökéletes munkát végez, Konrád igazán elégedett az eredménnyel.
Hosszasan kémleli magát a fürdőszobatükörben, a felmaródott foncsor barnás foltjai úgy keretezik vonásait, mint az idő a dédszülei arcát azon a múltszázadi fotográfián, mely az anyja éjjeliszekrényén állt. Konrád sosem szerette nézegetni magát. Felesleges tevékenységnek tartja az ilyesmit, és ráadásul semmit nem talál magán, amit elégedettséggel szemlélhetne. Most azonban szeretné a legtöbbet kihozni megjelenéséből, szeretné valahogy alátámasztani a társkereső hirdetésben magára aggatott kifejezéseket, úgy mint „visszafogott” vagy „önmagára és környezetére igényes”.
Jobbról balra, majd balról jobbra fésüli ritkás haját, végül az eredeti fazon mellett dönt – mert bár így sem találja magát jóképűnek, de legalább biztonságban érzi magát, ha a megszokott arc néz vissza rá a tükörből. Az ismeretlen helyzetek mindig is riasztották, márpedig a randevúzás, mint olyan, merőben ismeretlen helyzetnek számít. Fiatalsága legszebb éveit az édesanyja mellett töltötte, s bár a napok egyformán teltek, sosem gondolkozott azon, hogy lehetne ez másként is.
Miután kiválasztja a tűrhetőnek vélt ruházatot, magára locsolja a tűrhetőnek vélt kölnit, elindul a távolsági buszmegállóhoz. Fél öt előtt tíz perccel, selyempapírba csavart szegfűkkel ott áll a helyi általános iskola matematika-fizika szakos tanára a buszra várva, de e pillanatban jobban hasonlít egy riadt kisgyerekre. A közeli kisváros egyetlen múzeumát ajánlotta a találkozás helyszínéül, azt Margithoz illőnek érezte, és amúgy sem ismeri jól a város nevezetességeit.

Igyekszik korábban érkezni a helyszínre, roppant kínosnak érezné, ha a hölgynek kellene várakoznia. Néhány percet kell csak várnia, hamarosan egy törékeny nőalak tűnik fel a macskaköves kis utca bejáratánál. Haját ugyan másként fésülte, mint azon a fotón amit magáról küldött, de a testtartása, és arcvonásai is emlékeztetik arra az ismeretlen, de mégis jól ismert asszonyra. Apró, kecses léptekkel közeledik – mint egy gésa, pedig a szélben lágyan repdeső, bokáig érő ruhája igazán nem akadályozhatja a mozgásban.
Már messziről mosolyog, barna kézitáskáját leplezni próbált idegességgel adja egyik kezéből a másikba, majd vissza.
S itt állnak végre szemtől-szembe.
– Gellei Konrád, kezét csókolom, Margit. Margitka.
Sután átnyújtja a virágokat, igazság szerint azt sem tudja, mit szokás mondani ilyenkor.
Margit szerényen viselkedik, sugárzik belőle valamiféle arisztokrata méltóság vagy ilyesmi, noha a beszélgetések során nem említett ilyen gyökereket.
A közeli kávézó felé indulnak Konrád javaslatára, hangulatos kis helynek tűnik, és egyelőre nincs is jobb ötlete.
Margit tejeskávét rendel – sejthette volna, egy ilyen törékeny, finom asszonyhoz valahogy nem is illik a fekete – ő azonban marad az eszpresszónál, nem szereti az idegen ízeket.
– Tudja – kezdi halkan – a nagyszüleim zsidókat bújtattak a pincéjükben negyvennégyben. Még Jad Vasem-díjat (Jad Vashem-díjat) is kapott a nagyapám.
Ez, persze abszolút oda nem illő téma az első randevún, de Konrádnak – amennyire ő tudja – nincs semmije, amivel saját jogon kérkedhetne. Az apjától is mindig azt hallotta, hogy soha nem lesz belőle semmi, hiszen ő egy szürke féltehetség, aki szemüveget is csak azért visel hogy legalább az kölcsönözzön egy kis értelmet a tekintetének.
Ez a mondat örökre a fejébe vésődött, és időnként, a legkülönfélébb helyzetekben előbukott a mélyből.
Ez történik most is. Konrád a nő arcát fürkészi, aki zavarát kávéja kevergetése mögé próbálja rejteni. Szeretné elcsípni a tekintetét, de aztán persze, ahogy az lenni szokott, nyomban el is bizonytalanodik. – Ezzel a kifejezéstelen tekintettel nézzek ezekbe a gyönyörű, melegbarna szemekbe? – Gondolja, így hát, jobb ötlete nem lévén, lesüti ő is a szemét. Kínosnak érzi ezt a pillanatot, szeretne találni valamit, amivel jó benyomást tehet az asszonyra. Magáról ugyan semmi jót nem tud mondani, próbál hát az emlékei közt keresgélni. Talán akad ott valami, amibe belekapaszkodhat. Fejében évtizedes szavak visszhangoznak, a „gyenge”, „szánalmas” és az „ örök vesztes” kifejezések után egy teljes mondat is beugrik neki: „A Nobel-díjakat nem az ilyeneknek osztogatják”.
Világos, hogy az apja szavai ezúttal sem fognak segíteni, de az anyja… az anyja legalább szerette őt. Azonban a „Jó fiú vagy” és az „Igazán jóravaló ember lett belőled” meglehetősen középszerű képet festene róla, ráadásul ezzel a két mondattal ez a forrás is kiapadni látszik.
Konrád szomorúan veszi tudomásul, hogy semmije nincs. Az apja pemzlijével borotválkozik, az anyja vázájába teszi a szeretett nőnek szánt virágot, s az ő csorba, piros pöttyös bögréjéből löttyinti ki a reggeli kávéját a tőle megörökölt kockás viaszos vászon terítőre.
Ő itt Gellei Konrád, a férfi, akinek nincsenek jelzői, nincs identitása és nincs múltja. De van jelene. A jövője pedig talán épp kávéhabbal a szája szegletében mosolyog megértően egy kávéházi asztalka fölött.