Egy jelenség ez a férfi. Nincs rá jobb szó. Egy valóságos jelenség. Őszes raszta fürtjei a vállát csapdossák, ahogy hosszú, inas teste a basszus ütemével együtt lüktet. Hatalmas fekete tenyereit a mikrofonállvány nyakára fonja, miközben húsos száját széles, kaján vigyorra húzva sötéten villogó tekintetét az enyémbe fúrja.

– Foxy, Foxy… You know you’re a cute little heart breaker…Foxy, yeah… And you know you’re a sweet little love-maker… Foxy…

Szinte érzem, ahogy fülig pirulok. Pontosabban fültől. A fülem kezd először égni, majd az orcáimon keresztül a két szemem is lángba borul. Hát lebuktam. Észrevett. A homlokomra van írva minden, az elmúlt hetek minden bűne, vágya, várakozása, minden félreértett félszava.

Nem tudom tovább nézni ezt a szempárt, lehajtom a fejem, ő meg magában biztos röhög – „I hit the nail right on the head –gondolhatja.

A fűcsomókat kémlelem, meg a robusztus kavicsokat a talpam alatt.

Karesz nyolcra ígérte magát, itt a ligetben találkozunk. Korábban jöttem, érdekeltek is a programok, meg ha már fél napot utaztam hogy eltűnjek minden ismerős szeme elől, hogy vele lehessek… szóval rengeteg időm van. A férjem úgy tudja, a barátnőimmel filmfesztiválozunk. Nem szeretek hazudni, de tökmindegy már, és ki kell próbálnom, milyen nélküle, és milyen vele… Mármint Vele. A másik vele. A másikkal, aki időt szán rám, és figyelmet. És aki meghallgat, és figyel rám, tudja mi az, ami éppen foglalkoztat, miért lelkesülök, mindenem érdekli és… olyan régen éreztem már így. Karesszal minden klappol. Az elkezdett gondolataimat befejezi, ugyanazt a könyvet olvassuk, és tudja hogy mitől döglök. Hősszerelmes, éjjel bekúszik a szemhéjam alá, addig csiklandozza a tekintetem, míg ki nem nyitom a szemem. Karomat a telefonom felé lökdösi, hogy megtaláljam az újabb hajnali üzenetét, a homályos utalást arra hogy megőrül értem, tőlem, nélkülem. Vagy egy dalt, mint legutóbb, Michel Sardou Je veux t’aimer-jét. Én is megőrülök érte, ez az igazság, a húsos ajkaiért, a flegma hanghordozásáért, a repedtfazék hangjáért, amitől azonnal talpig elönt az izzadság. Tele van tűzzel ez a pasas, nem is, ő maga a tűz, annyi szenvedély van benne hogy belőle kellett hogy gyúrják a világ összes bonvivánját, torreádorát, botrányhősét és maffiózóját, és MacGyver és Chuck Norris is csak ócska kínai integetős macskák mellette (akiknek mellesleg már pereg a seggéről az aranybevonat), mert ő művelt és tehetséges, és minden szavától megremeg alattam a föld. Jó, lehet hogy ez a leírás most túlontúl szapphóira sikerült, de pontosan ezt érzem én most, hogy a világ végére is elvinne a szenvedély, ami bennem ég.

Ahogy mellém lép, a lábam ujjáig lezsibbadok. Gyönyörű. Egyszerűen nincs rá jobb szó. Legszívesebben azonnal beletúrnék kócos, göndörkés fürtjeibe, és ez a széles váll, jóég, nem is álmodtam róla hogy ilyen daliás lehet, nem lehet mindenben tökéletes… bár ahogy így nézem, kicsit púposan is tartja magát, ez nem tetszik, olyan zsiráfos. Még mindig az afroamerikai van a színpadon, bár most épp a kongás szólózik, senki nem tudja levenni a szemét az énekesről. Én sem, és ez most nem is baj, nem árt, ha valami kizökkent egy pillanatra abból a gerjedelemből, amit pusztán Karesz megérkezése idézett elő. A Cocaine-t kezdik játszani, ó igen, mennyire idevág ez is, ez a fickó olyan nekem mint a drog, és most a kezét a kezemre tette, hogy jelezze, ő is épp arra gondol, hogy én vagyok a drogja, ami az ereit feszítve forrón árad szét a testében – gondolom legalábbis, hogy ezt üzeni – most már tényleg villámok cikáznak végig bennem. Most már tudom, harmincöt évet kellett várnom, hogy végre megérezzem, EZ a SZERELEM.

– Akkor dugunk? – kérdezi – mert csak fél órám van.