A szecesszió kialakulásának előzményei a XIX. század közepéig nyúlnak vissza. A technika robbanásszerű fejlődésének köszönhetően a gyártás és kereskedelem alapjaiban megváltozott: Az árucikkek gyártásában inkább a mennyiség, mintsem a minőség volt a fontos, s ez a tömeggyártás megjelenését hozta magával. Ennek "köszönhetően" a kézműipar szinte teljesen háttérbe szorult, egyes műhelyeknek ez egyenesen a véget jelentette.

Ezen változások hatására több országban is ifjú művészekből álló társaságok (a "Preraffaelita Testvériség" társaság, Arts and Crafts, Wiener Werkstätten, Gödöllői Műhely) alakultak. Fő törekvésük az volt, hogy a művészet visszanyerhesse a Raffaello korát megelőző szerepét, őszinte gondolatiságát.

Mivel a XIX. század elején már lehetőség volt a valóság megörökítésére a fotográfia segítségével, a művészet ezen funkciója jelentéktelenné vált, többé nem volt fontos a reális ábrázolásmód.

Ez egyszersmind fel is oldozta a művészeket, s megadta nekik az alkotói szabadság lehetőségét. Ez a sokféleség aztán rengeteg új irányzat születését eredményezte. Az avantgardizmus gyüjtőnéven belül megszületett aztán az expresszionizmus (jelentős képviselői Edvard Munch, Oskar Kokoschka,Egon Shiele), a kubizmus (Pablo Picasso, Georges Braque), a futurizmus (Umberto Boccioni), és a dadaizmus (Marcel Duchamp).

Az 1800-as évek végén lassan, lépésenként változni kezdtek a női viseletek:

Elsőként a kitömött fart száműzték a divatból – 1890-ben már nem találunk abroncsot és turnűrt a szoknyák alatt. Ez jelentősen megváltoztatta a ruhák sziluettjét (noha az alapszabás jórészt ugyanaz maradt) - egy letisztultabb, nyugodtabb összképet biztosított az öltözéknek.

A ruhák felső része egyszerű, ránctalan, ujja gyakran buggyos volt. A derékrész karcsú és kerek, kedvelték a széles szalagöveket. A szoknya keskeny volt és sima, csak hátul a csípőnél volt látható néhány szélesebb ránc, mely még a turnűr feladatát volt hivatott ellátni, bár már sokkal szolidabb mértékben.

A szoknyák még mindig földig értek, estélyeken uszállyal egészítették ki. Sportoláshoz is szoknyát viseltek, ilyen alkalmakkor megengedett volt a bokáig érő hossz.

A kabátok hosszúak voltak és testhezállóak, divatosak voltak a különböző dekoratív gallér-megoldások.

Az ipar fejlődésének köszönhetően egyre változatosabbak lettek az alapanyagok: kockás, csíkos pamut és lenvászon szöveteket hordtak nyáron, alkalmakra hímzett, nyomott bársonyt, csipkét, és megjelent a taft is. Összességében visszafogottabbak lettek a szövetek mind struktúrájukban, mind a színösszeállításokat tekintve.

A hajviselet is visszafogottabbá vált: jellemző volt az aprócska, rendezett konty a fejtetőn, szabályos frufruval. A kalapok széles karimájúak voltak, újdonságként megjelent a női viseletek között is a férfias, lapos tetejű szalmakalap, a Girardi kalap (Girardi bécsi művész nevéből).

A következő állomásnál a sziluett ment át jelentős változáson: az ideál az érett, határozott, méltóságteljes kiállású nő lett, széles vállakkal, karcsú derékkal, feszes testtartással.

A karcsú derekat még mindig fűzéssel érték el. A széles váll benyomását hatalmas, válltól könyökig buggyos, ún. ballon- és buzogányujjak keltették, s ezt még tovább erősítették a felsőrész fodrai.

A ruhák derekát lapos, levasalt redőkbe szedték, melyet széles öv fogott össze.

A felsőrész magasan záródott, állógallér egészítette ki, és rövidesen már különálló blúzként, boleróval viselték, mely alól kilátszott a blúz díszítése.

A szoknyákat részekből szabták, a csípőnél követte a test vonalát, lefelé erősen bővült. A homokóra sziluett hangsúlyozására a szoknya alját lószőrrel tartották ki.

Kicsi, kerek, keskeny karimájú, lapos tetejű kalapokat viseltek, melyeket virágokkal, tollakkal díszítettek. Jellegzetes kiegészítő volt a plörőz, mely a női kalapok göndörített strucctollból készült dísze.

A férfidivat, mint szinte minden történelmi korban, ekkor is kevés változáson esett át.

A férfiruhák többnyire sötét árnyalatúak, feketék, sötétbarnák, sötétkékek, sötétszürkék voltak, ornamentikájuk visszafogott, a szövetek legfeljebb apró mintásak.

Üdüléskor jellemző volt a fehér vászonöltöny, estélyeken frakk cilinderrel.

1835-ben találták fel Párizsban a klakkot, mely egy zárszerkezettel ellátott, összecsukható cilinder. Feltalálójáról Gibus kalapnak is hívták, 1914-ig ez is a báli férfiöltözethez tartozott. Zárt helyen összecsukták és kézben vitték.

A kabátok, nagykabátok, zakók visszafogottan követték a test vonalát, mellrészüket vattával merevítették. A zakó alatt magasan gombolódó, galléros mellényt viseltek, mely a kabát szövetéből készült, alatta keskeny gallérú, magasan gombolódó fehér inget hordtak, mely csak alig látszott ki a mellény alól. A nadrágok szára cső formájú volt.

Kiegészítőként sötét, apró mintás nyakkendőt viseltek nyakkendőtűvel. A férficipők magas szárúak, hegyes orrúak voltak. A mellény elengedhetetlen tartozéka volt az óralánc.

A férfiak viszonylag hosszú, laza hullámokba rendezett hajat viseltek, melyet hátrafésülve, vagy elválasztva hordtak. Arcukat borotválták, bajuszt vagy szakállt viseltek.

A képzőművészetben megjelent egy új irányzat, mely szakított az addigi stílusokkal, az akadémista szemlélettel – elnevezése is ennek megfelelően alakult: a szecesszió kifejezés elszakadást, kivonulást jelent. Az új stílus kiindulópontja egyrészt a keleti művészetek ihlette lendületes növényi ornamentika, valamint a női szépség és annak hajlékonysága, másrészt a funkcionalitás, a tárgyak használati értékének fontossága volt.

Érdekesség, hogy a kor ünnepelt színésznője, Sarah Bernhardt rendszeresen Mucha-t bízta meg színdarabjai plakátjainak megrajzolásával, melyek a mai napig nagy népszerűségnek örvendenek.

Munkájuk első gyümölcseként egy új nőideál jelent meg, mely szemben a korábbi teltebb, asszonyosabb idomokkal a kislányos, törékeny, bájos alkatot helyezi előtérbe, melynek a korábbi telt ideállal szemben már jól állt a testet lágyan követő ruházat.

Érthető, hogy azok a változások, melyeket az új ideál megjelenése hívott életre, nem egyik pillanatról a másikra történtek, hisz az addig "töltött galambként" élő asszonyoknak csak kitartó munkával és koplalással sikerült elérniük a vágyott új, divatos alakot.

A reformerek így képzelték el az ideális, egészséget nem károsító női ruhát:

Lazán omlik, nem hangsúlyozza túlzottan az alakot, hosszú az ujja, szoknyája nem túl bő, földig ér. Ezek a zsák-szerű ruhák azonban nyilván nem arattak osztatlan sikert, hiszen kevésbé volt vonzó, mint elődei, a női alakot szinte teljesen elleplezte. Persze volt, aki ebből a sziluettből is ki tudta hozni a legjobbat: a Flöge nővérek, Emilie, Pauline és Helene bécsi szalonja a legfelkapottabb szabóműhely volt a századfordulón. Ezen "zsákruhák" viselőinek egyik leggyakrabban emlegetett képviselője épp Emilie Flöge, aki egyesítve a reformerek törekvéseit, és a kor művészeti irányzatát, mely a díszítést helyezi előtérbe, kreációit a szalon katalógusában maga mutatta be.

Jó barátja, Gustav Klimt a férfi vonalon képviselte a reform öltözködés híveit: bő köpenyeit a Flöge szalon készítette Mexikóból hozatott kelméből. Eleinte azonban csak művészek, különc ízléssel megáldottak viselték ezeket a zsákokra emlékeztető ruhákat.

Temészetesen a dolgozó nő megjelenése, illetve a sportnak a mindennapi élet részévé válása tovább segítette a ruházat kényelmesebbé, praktikusabbá válását, így a sziluettek az idő múlásával tovább lazultak, a szoknyahosszak pedig rövidültek, ezzel is elősegítve a munkát végző asszonyok könnyebb, kényelmesebb mozgását.

A divat terjedésének mikéntje is megváltozott: többé nem egy uralkodó, a neje vagy szeretője stílusa volt a mérvadó, véget ért az emberek uniformizálása. Az ízlések ezerfélék voltak, a példaképek inkább a színésznők közül kerültek ki. A kor divatját is befolyásoló hírességek voltak például Sarah Berhardt, Maude Adams, Marie Doro, Pola Negri vagy Theda Bara.

A női és férfi közönség körében egyaránt népszerű művésznő sikerét jórészt különleges kisugárzásának köszönhette, valamint annak, hogy önmagát és munkásságát reklámszakembereket megszégyenítő profizmussal, szexuális vonzerejét maximálisan kihasználva menedzselte. Műtermi fotósorozatokat készíttetett magáról, melyek levelezőlap formában vagy képes albumba rendezve jelentek meg. Albumainak külleme férfi nézőinek akaratlanul is eszébe juttatta az erotikus képeket kínáló katalógusokat. Emellett ezeken a fotókon gyakran (csakúgy, mint a színpadon megannyiszor) tipikus aktmodellpózokat vett fel, a testbeszéd nyíltan erotikus eszközeit alkalmazta.

Az ízlés, a divat formálásának feladata a századfordulón azonban már nem csak az ismert emberekre hárult: a különböző kiállításokon, divatbemutatókon keresztül a divatházak közvetlenül mutathatták be kreációikat a közönségnek. Ilyen volt például 1900-ban a Párizsi Világkiállítás.

A világdivat változására óriási hatással volt Gyagilev Orosz balettja és a Leon Bakst által kreált keleties jelmezek.

A divat tehát rohamosan változott, és kezdett az alsóbb rétegekhez is eljutni.

A korábban kedvelt, tollakkal, virágokkal, állatokkal és egyéb csendéletekkel felcicomázott, széles karimájú kalapok, melyek megtartása erősen igénybe veszi a testet, szintén kezdtek kiszorulni a divatból. Ezeket felváltották a könnyű kis kalapkák, melyeket össze is lehetett hajtani, utázáshoz filckalapok, idősebb hölgyeknek főkötők.

A kalapokon kívül kedvelt kiegészítők voltak még a szűk kesztyűk, a napernyők , a selyemharisnyák és a muff.

A cipőket tekintve nem történt nagy változás, továbbra is az 1800-as években eddig hordott alacsony, viszonylag széles sarkú, magas szárú női cipőt viselték.

A századfordulón nyári viseletként már megjelent ennek félcipő változata, télen pedig a hosszú szárú cipőt bundával bélelték.

A férfi és a női cipőkre egyaránt igaz, hogy szerettek két különböző anyagot kombinálni, dísztűzéseket alkalmazni. Gyakran díszeket varrtak a cipőkre, virágokat, csatokat, masnikat rögzítettek, esetenként hímzést alkalmaztak.

A hajviseletek is erőteljes változáson estek át a századforduló idején: ea loknis hajat eleinte kibontva hordták, hozzá kalapot viseltek, majd a különböző konty-típusok jöttek divatba, mint pl. a hagymakonty, vagy a chignon konty.

Reneszánszukat élték a különböző hajtűk, pántok, fésűk is, melyeket a különböző hosszú és stílusú frizurák díszítésére használtak.

Rövidesen divatba jött a vízhullámos frizura, mely jóval egyszerűbb volt, mint az addigi hajviseletek. A fülre, vagy fül mögé fésült, síkban hullámosított frizura készülhetett oldal- vagy középválasztékkal, de választék nélkül is.

Ez az újítás Marcell Nándor női fodrász nevéhez fűződik, s amellett, hogy még évtizedekig divatban volt az általa kedveltté vált frizura, a fodrászat terén még további, gyakorlati újításokat is köszönhetünk neki.

Az 1900-as évek elején született meg a tartós hajhullámosítás eljárása is, melyet már vegyszerek segítségével végeztek. Megjelentek a félhosszú és rövid frizurák is.

Amint azt már a frizurák kapcsán láthattuk, hatalmas léptékkel fejlődött a vegyészet, és ez érintette az általános szépségápolást és a sminket is. Igen, a sminket, ugyanis ekkortájt már nem tartották a romlottság jelének az arcfestést, sőt egyre szélesebb körben vált kedveltté.

A század elején megjelentek az első lanolinos rúzsrudak is, ezek azonban nem voltak túl praktikusak, hiszen nagyon gyorsan kenődtek.

Az 1910-es években még mindig a fehér és áttetsző arcbőrt tartották szépnek, ennek elérése érdekében rózsa- vagy levendulaolajjal illatosított hintőport használtak. A szemöldököt szemceruzával sűrítették és vastagították, a szemkörnyéki ereket pedig kékes ceruzával hangsúlyozták. A száj kontúrját ajakceruzával rajzolták meg, majd rúzzsal töltötték ki az ajkakat.

A sminkdivat alakulására nagy hatással voltak a némafilmek sztárjai. Ennek nyomán két különböző stílus alakult ki: Az egyik a vad és érzéki vamp stílusa, melynek fő jellemzője a hófehér bőr, és a feketére árnyalt szem, valamint a sötét haj, szemöldök és a sötétvörösre festett száj kontrasztja volt.

Ezt a stílust képviselte például Asta Nielsen, Theda Bara vagy Pola Negri.

A másik stílus ennek szöges ellentéte volt. A filmek naíváinak megjelenését tükrözte: szőke, hosszú haj, kicsire festett száj, hosszú műszempillák, enyhén színezett szemhéj jellemezte ezt a stílust. A színésznők közül ennek képviselője volt például Mary Pickford. A szecesszió törékeny nőideálja szemmel láthatóan közelebb áll ehhez a nőtípushoz.


A divatban történt nagy változásoknak köszönhetően ekkortájt jelent meg néhány ma is használatos ruhadarab és kiegészítő. Ilyen például a pizsama, a bő háziruha, mely nadrágból és kiskabátból áll. Az 1800-as évek végén jelent meg, köszönhetően az utazóknak, akik a trópusokról hozták magukkal az Európában eddig ismeretlen viseletet. Megjelenése előtt hálóruhaként a férfiak és nők egyaránt hálóinget viseltek. Bővebb, XX. századi elterjedése után azonban először a férfiak, majd részben a hölgyek gardróbjából is kiszorította a hálóinget.

A fürdőruha megjelenése is a XIX. század végére tehető. A hölgyek fürdőruházata a századfordulón lüszterből, vászonból, kartonból, sok fodorral készült, fekete fürdőharisnyát viseltek hozzá.

A férfiak piros-fehér vagy fekete-fehér keresztben csíkos pamuttrikót viseltek.

A keleti kultúrák felé fordulás egyik eredménye volt a kimonó megjelenése az európai divatban: a japán férfi és női viselet alapvető ruhadarabja egy hosszú, köpenyszerű ruha bő ujjakkal, melyet az obi nevű övvel fognak össze (több méter hosszú, széles brokátöv, többször a test köré csavarva, hátul hatalmas csokorba vagy masnira kötve). A kényelmes kimonót a XX. század elején Paul Pioret vezette be az európai női öltözködésbe.

Poiret nevéhez fűződik a korszak jellegzetes sziluettje, a halvonal, a szűk "bukj el" szoknya, a gumis fűző, a buggyos kialakítású palazzo nadrág, és a modern melltartó is.

A sportruházatok közt ekkor jött divatba a golfnadrág. Leggyakrabban kockás szövetből készült, rávarrt pánttal, mely oldalt vagy a térd alatt gombolódik.


A kerékpározáshoz a hölgyek számára kialakították a nadrágszoknyát.

A kiegészítők közül szintén a XX. század vívmánya a klipsz, mely az eddigi, lyukba bújtatott fülbevalókkal szemben egyszerűen, csiptetéssel rögzíthető. Az 1980-as, 90-es években újra reneszánszát élte, mára azonban népszerűsége ismét alább hagyott.

A libella nevű (latin: szitakötő) speciális hajcsat 1900 körül díszítette a gazdag frizurákat, később a kislányok hajfonatait fogták össze vele.
Európában 1900 körül jött divatba az ún. Bangles - sok, együtt viselt vékony, szoros karkötő. Egyes afrikai törzsek tradícionális ékszere.

A szecesszióhoz, mint inspirációs forráshoz ma is szívesen nyúlnak vissza különböző művészeti ágak képviselői, a romantikus életérzés, a kacskaringós, burjánzó virágmotívumok, a buja női szépség hálás témának bizonyul.

Képek forrása: