Szemét behunyta, s arcát a ventilátor fuvallatába tartotta. Beolvasott egy újabb vonalkódot, majd a zörgős nejlonba csomagolt nyakláncokat szépen egymás után az állványra akasztotta. Amikor ezekkel is végzett, hátra indult a polcsorok között. Egy bevásárlókosarat himbált a kezében komótosan, lábait lassan, unottan helyezgetve egymás elé. Arcán nyugtalanító apátia tükröződött, ahogy az üres kartondobozokat pakolgatva meg-megállt. Mint egy beteg tatu, úgy vánszorognak a percek – gondolta Verocska, és karórájára pillantott.Gondolatban már La Ciotatban járt, a La Perle Noire asztalait törölgette, s alig várta, hogy az utolsó vendég is távozzon, amivel egy újabb lépéssel közelebb érezhette magát Igorhoz.

Az ebédszünetben az étkező sarkában lévő kanapéra kuporodott. Cipőjét lerúgta, lábait felhúzta – úgy szorította térdeit a mellkasához, mint ahogy a szerelmesek tapadnak egymáshoz, amikor nem akarnak elválni. A sarokban egy konzolra erősített lapostévén halk zene szólt, valami régi country dal. A képernyőn egy piros ruhás nő a szoknyája szélét morzsolgatta, mint egy izgulós versmondólány. Egy pillanattal később hirtelen lendülettel hullámozni kezdett a teste, s a szoknyaszélek tánca valósággal fülledt showműsorrá változtatta az imént még kissé bárgyúnak ható képsort.

Mindenről Igor jutott az eszébe, erről a dalról is – hangulatában emlékeztette arra poros country nótára, amit Igortól hallott, amikor először találkoztak. Évekkel ezelőtt történt, Verocska rég nem látott nagyanyjához érkezett látogatóba a nagyvárosba. Karon fogva sétálgattak, és élvezték a tavaszi napsütést. Egy porcelánbolt kirakatában gyönyörködtek épp, amikor a lány az üvegben tükröződve egy mögötte álló alakra lett figyelmes. Egészen valószínűtlen látványt nyújtott, ahogy a magas, szikár sziluettet beragyogta a kirakatban sorakozó eozinmázas vázák fénye. A férfi mozdulatlanul állt, és meredt előre, csak kócos hajfürjeit borzolta a lágy tavaszi szellő. Vera egy zöldes-lilás színekben pompázó bölényszobrot vizslatott, amikor hirtelen felvillanni vélte a mögötte álló férfi tekintetét az állat lapockáján. A lány egészen megmerevedett, abban a pillanatban úgy érezte, megállt az idő, és az élet is megállt körülötte, mindössze nagyanyja tenyerének puhaságát érzékelte. Aztán a férfi megmozdult. Hátat fordított a kirakatnak, és gyors léptekkel a sétálóutca túloldalára sietett. Felvette a macskakövekre fektetett gitárt, majd a nyakába akasztotta. Verocska szemével követte az idegent, de nem lépett el nagyanyja mellől. Igor gitárja sokat látott, mégis gyönyörű példány volt. A test a széleken enyhén megkopott, a hídnál pedig sötét, rózsafa színű intarzia díszítette. A berakás egy búsan lefelé tekintő indián törzsfőnököt mintázott, és ez valahogy még megkapóbbá tette Igor megjelenését. A lány nem tudta levenni a szemét a furcsa, melankóliát sugárzó jelenségről. Az egész, ahogy ott állt szikáran, mégis kissé elgyötörten, kopott kordnadrágjában, egy lazán kigombolt nyakú ingben, kócosan, és rekedt, mély hangján énekelni kezdte, hogy „I come from just the other side of nowhere”, egyszerre volt felkavaró, nyugtalanító, és húsbavágóan vonzó.

Hónapok teltek el az első találkozás óta, de Vera és Igor emlékeiben is élénken élt az a délután, amikor a Sunday Morning Coming Down után leültek egy padra, és órákat beszélgettek át a kihűlt, papírpoharas kávéjukat szorongatva. Aztán Igor visszautazott a francia kikötővárosba, ahol várta már a tengerpartparti étterem, ahol vezető séfként kapott állást. Ettől a naptól kezdve Verocska minden percének a férfivel közösen eltöltött órák emléke adott keretet és értelmet. A színek, illatok vibrálóvá váltak, és minden olyan éterien könnyű lett. Vera tudta, hogy csak egyetlen út létezik, az, amely Igorhoz vezet.

Az áruházban, ahol dolgozott, másodállásban takarítást vállalt, minden pénzét félretette. Bevásárláskor alaposan megvizsgálta az árcédulákat, és csak azt vette meg, amire valóban szüksége volt. A repülőjegy – csak oda – nem került sokba, de Verocska egy életre tervezett. Egy új életre, melynek alapja az eleve elrendelt szerelem, amely elemi erővel tör elő és taglóz le két embert már az első találkozás alkalmával.

Június volt, a harmadik június azóta, hogy Vera megismerte Igort. A lány a kis garzon aprócska hálószobájában ült, a hatalmas, mintás ágytakaró rojtjaival babrált. Mellette az ágyra dobva a La Vie mode d’emploi egy régi példánya hevert, az éjjeliszekrényen pedig egy hatalmas, tollas fejdísszel ékesített indián mellszobrot formázó persely állt. Ebben tartotta Vera minden pénzét, amit az Igorral közös új élet alapkövének szánt – kivéve azt, amit a nyelviskolának utalt át minden hónapban, azóta az áprilisi nap óta. Vera tökéletesre csiszolta francia tudását, tanulmányozta a francia irodalmat, zenét, gasztronómiát, de még a francia nők legendás eleganciájából is igyekezett valamicskét magára szedni. Érzése szerint összegyűlhetett az összeg, ami az utazásra, néhány havi lakbérre és a mindennapi igényei kielégítésére is elegendő. Nem olcsó felvágottra, filléres gabonapehelyre. Ezentúl minden más lesz. Ez a pénz egy méltó, a tökéletességhez méltó élet mindennapi igényeinek kielégítésére is elegendő. Vera zakatoló szívvel, levegő után kapkodva nyúlt a perselyért, és egy vajkéssel lefeszítette a perselyt lezáró műanyag fedelet. Gondosan egymásba hajtogatott bankjegyek egész kazla zúdult az ágyra, Verocska pedig életében először erősnek érezte magát. Erősnek, legyőzhetetlennek, elszántnak, és boldognak. Gondosan kisimította a bankókat, kisebb halmokba rendezte, és az utolsó darabig megszámolta őket. Elégedetten mosolyodott el, hátradőlt, fejét a párnába fúrta, és olyan könnyűnek érezte magát, mint még soha. A nyitott ablakon keresztül az eget bámulta, amint egy repülőgép fehér kondenzcsíkja majdnem tökéletes átlót karcolt az ablakkeret által határolt kékségbe.

Egy hónap múlva aztán ott állt a Promenade François Mulet-n, kezében mindössze egy kézitáskával, és egy nagyobbacska gurulós bőrönddel. Abban elfért minden, amire Verocskának szüksége van az élethez: néhány ruha, iratok és a kedvenc könyve. Ahol a szerelem van, minden ott van. Alig párszáz méternyire már látszott az éttermet hirdető tábla, a puccos betűk és egy nagy, stilizált kagyló. A lány lassan, de határozott léptekkel menetelt az étterem felé, háta mögött a bőrönd minden lépésnél inogva huppant vissza a macskakövekre újra és újra. Megérkezett.

Az épület valószínűtlenül magas, a hatalmas lounge felett talán lakótérként szolgálhat az emeleti rész. Vera megáll, és most érzi csak meg a pillanat súlyát. Itt áll az új élete küszöbén, a cél előtt, amiért hosszú-hosszú hónapokig küzdött. Közben az épület oldalsó ajtaja kivágódik, kirohan rajta Igor, a vállával szorítja fülére a telefont, míg cigarettára gyújt, közben franciául üvölt a telefonba, hogy ha még egyszer ilyen halat hoznak ide, egyesével fogja a seggükbe dugdosni őket. Fekete egyenruhát visel, a felkarján kis zsebekben különböző méretű kanálkákkal. És nagyon vonzó. Kissé elcsigázott, a haja is hosszabb, mint régen, apró kis copfban összefogva a tarkóján. De végre ő az. Futólag ránéz Verocskára, aztán elfordul és beszél tovább, minden negyedik szó után mélyet szívva a cigarettájából. Alig telik el két perc, és már csak egy csikket szorongat a kezében, miközben hevesen gesztikulál. Leteszi a telefont, újra Verára néz, néhány másodpercnél nem tovább, majd bemegy. Szemmel láthatóan nem ismeri fel a lányt.